Lélek és Test – Lélek és Test – Kertésztől Mapplethorpe-ig, a fotográfia legnagyobb mestereinek szemével

Fotóművészeti kiállítás a Szépművészeti Múzeumban

2008. június 6 – 2008. augusztus 24.

Azt gondolnám, hogy miután részt vettem ezen a programon, könnyebb ajánlót írni nektek, mintha csupán látatlanban szemezgetnék a kulturális események között. Most mégis elbizonytalanodtam a Lélek és Test kiállításra gondolva. Mert miről is beszéljek röviden? Az alkotásaikat felvonultató művészek nagyságáról és érdemeiről? Vázoljam fel a kiállítás szervezőinek koncepcióját? Leltárszerűen soroljam fel, melyik kép után mi következik? Javíthatatlanul hiányos és szubjektív képet tudok csak festeni az élményemről, így csak reménykedni tudok benne, hogy ezzel együtt felkeltem az érdeklődéseteket.

Kezdjük a címnél… Ha a kezembe fogok egy fotót, azon kétségbe vonhatatlanul észlelhető a rajta szereplő test, no, de mit is kezdjünk a lélekkel? Jó, hatásos a cím, hogy ’lélek és test’, de egyáltalán miért nem a megszokott ’test és lélek’? Egyáltalán, hogy kerül egy fotografált testre, egy vizuális termékre egy a többi érzékszervünkkel sem objektíve megragadható entitás? Mi az elsőrangú egy műben? Amit közvetlenül tapasztalunk (némi különbséggel mindenki ugyanúgy), vagy amit érzékeny szemlélődéssel egy kicsit mindenki másképp tesz magáévá? Fölösleges belekezdeni a test és lélek viszonyának hosszú, bonyolult filozófiai elemzésébe, mindenesetre én úgy képzelem, hogy egy puszta test látványa magával hoz valami láthatatlant, kimondhatatlant, amit nevezhetünk léleknek, és amitől a művészi kép megtekintése gazdaggá válik.

Megint csak elgondolkodtató, hogy hol szerepel egy romokat ábrázoló Robert Capa fotón test, ahol nincs más élő, mint a kövek között kihajtó gyom? Ha valahol, itt sokkal élénkebbnek tűnik a lélek, a hely szelleme, mert a lerombolt házak valahol jelzik a benne lakó emberek hiányát is. Talán kicsit elcsépelt gondolat, hogy napjainkban túlontúl nagy hangsúlyt kap a testiség. Számomra megdöbbentő élményt nyújtott egy akt a ’30as évek környékéről, ami a maga őszinteségével tudott szép lenni, és egy a ’80as évek terméke, a tökéletes test lelketlen valójában. Ebben az értelemben a XX. század végi (és simán XXI. századi) Ádám és Éva képe Barbie-babaként és Kenként hibátlanul illeszkedik a többi portré közé. Hisz azzal, hogy pótolható, alakítható „tökéletesíthető” (?) anyaggá válik kezünkben a testünk, önkéntelenül is lefokozzuk azt holmi gyurmává, lelkünk szállítóeszközévé (lehetőleg BMW-jévé), és a válogatott művek párbeszédében lesz nyilvánvaló, hogy kiüresedik.

Nos, amint ígértem, ajánlóm tisztességtelenül szűklátókörűre sikeredett. Mindez ne tévesszen meg senkit, őrült gazdag anyagot válogattak ki a szervezők, és ahogy én meg tudtam ítélni, jól végezték munkájukat. Azt javaslom, menjetek egyedül, hogy legyen alkalmatok elmélyedni, ahol nektek tetszik, és menjetek egy baráttal, akivel meg tudjátok vitatni a látottakat (én így tettem), és nem utolsósorban röhögni is tudtok a ’68ban készült Túlnépesedés c. fotón meztelen hippiszerű embereivel, akiket szűk dobozba bújtatott a fotós, és a mellette található kép kontrasztján, ami egy csőszerelőműhely bárgyú pillantású munkásainak szerény karácsonyát tárja elénk. Az 1989-es alkotás kedves iróniája, hogy az egyik férfi New York feliratú sapkát visel, mintha a rendszerváltástól remélné a keleti blokkba New York eljöttét.

Remekművek, nevetéstől borzongásig terjedő érzelmek, mesterek (Capa, Brassaï, Kertész, Munkácsy, May, Mapplethorpe…), ennyit ígérhetek. És nem utolsó, ha levezetésképp beültök egy kávéra a múzeum teraszán.

M. Dóra