Pilinszky bolyongása- Egyenes labirintus

Pilinszky János Egyenes labirintus című verse az 1971-72-es Szálkák ciklus egyik záró alkotása. A költő ekkor 50 éves, stílusa kiforrott és letisztult, amit kötetének címében tudatosan érzékeltetni kíván. Pályafutása során a kiszolgáltatott emberi lét szavakba öntését kísérelte, az Istentől magára hagyott, vagy az Istentől elfordult, és ennek következtében magára maradt ember fájdalmát szólaltatta meg.

A háború borzalmait közvetlenül katonaként megtapasztaló költő hangja egybeforrt a mérhetetlen és esztelen pusztulás tragédiájával. Freud óta tudjuk, hogy a századfordulós Európa emberét a szorongás alapélménye határozta meg. Pilinszky életében a háborúk reális veszélyt képviseltek, katolikusként homoszexuális hajlama neurotikus szorongást gerjesztett, és mély erkölcsi érzéke nyomán keletkezett (depresszióba hajló) indokolatlan bűntudata önváddá fokozódott. A világháborúk, főleg a második világháború borzalmai tovább mélyítették a neurózisok felszín alatti jelenlétét: a nyugtalanság kiszolgáltatottsággá és értékvesztett reménytelenséggé alakult. Így a XX. század eseményei egyenes úton vezettek a jelenlét kiüresedéséhez (a ’jelen’ és a ’lét’ is semmitmondóvá vált), ami Pilinszky esetében nem a múlt nosztalgikus felidézésében keresett vigaszt, hanem a hívő ember Istenhez jutásában.

Az Egyenes labirintus már címében egy erős paradoxonnal indít. Az ősi labirintus-szimbólum egyik legfőbb jellemzője, hogy bonyolult út- vagy folyosórendszert foglal magába, ahol egyáltalán nem egyértelmű a haladás iránya, a cél elérése, épp ezért a benne járó személy szükségképpen bolyong, és folyton felette lebeg a teljes elveszettség érzése. Ezzel szemben a költő egy olyan építményt hoz létre versében, ami lényegével összeegyeztetetlen: kanyarok, zsákutcák és kereszteződések nélküli labirintust. A szimbólum klasszikus formájában legtöbbször kör vagy négyzet alaprajzzal jelenik meg, haladhatunk a középpontjából, de akár az egyik végétől is. Az előbbi a vers szempontjából nem lényeges, az utóbbitól annyiban tér el, hogy a kezdet és a vég téri elhelyezkedése meghatározhatatlan, hisz a szakasszal ellentétben ennek nincs két pont által behatárolható kezdő- és végpontja, az egyenes a végtelenbe tart. Így annyiban rokonítható a girbegurba labirintussal, hogy az egyenes is kapcsolódik az ismeretlennel, ám az elágazások kínálta kanyarokkal, döntési lehetőségekkel ellentétben itt az irány bizonyos, a vég továbbra is homályos.

A Daidalosz építette krétai labirintus a szimbólumról szóló legismertebb mítoszok egyike. Középpontjában a szörny Minotaurusz tartózkodik, akinek legyőzésére Thészeusz, a vitéz királyfi csupán Ariadné fonalának segítségével vághat neki. Ebben az olvasatban az embernek alá kell szállnia a pokolba, hogy újjászülethessen, vagyis saját belső állatiasságán, sötétségén felülkerekedve juthat egy magasabb létállapotba. A labirintus lényege így a beavatás az élet és halál misztériumába, az arra érdemes emberi lélek elnyerheti az örökkévalóságot. Pilinszky útvesztőjében nincs se Thészeusz, aki az utat mutatná, se Ariadné, aki a hőst kivezetné, se Minotaurusz, akivel meg kell küzdenie a vándornak. Így az ő alkotása kevésbé szól az egyéni lélek bonyolult rendszeréről, amit ki-ki személyesen fedez fel, annál inkább jelöl meg egy egyetemes, mindenki számára adott haladást: a lélek halál utáni útját.

Az egyetlen összefüggő versszak két részre tagolódik az elején felvetett kérdés, és a végén megfogalmazott válasz mentén. Valójában mégsem párbeszédről van szó, inkább a lírai én elmélkedéséről, hisz nem különül el két beszélgető, nincs (külső) megszólítottja a kérdésnek. A rímek hiánya eszköztelenséget, dísztelenséget sugall, és a belső beszéd kissé töredékes, egyszerű formájához közelít.

A költő valami jövőbeli esemény ’milyenségét’ kutatja. A jelenség megnevezhetetlenségét bizonyítja, hogy arról „csak hasonlatok beszélnek”. Mindezt azzal is magyarázhatjuk, hogy nem ismerjük, vagy annyira szent és titkos, hogy nem ejthetjük ki (akár Jahve nevét, amit kimondani tilos). A hasonlatok egyrészt szakrális tárgyak („oltár, szentély”), emberi mozdulatok, melyek személyes érintkezést, találkozást fejeznek ki („kézfogás, visszatérés, ölelés”); majd természeti közegben jelenik meg egy „megterített asztal”. Pilinszky verseiben a tárgyak sokat szerepelnek, amik egyrészt az emberi kapcsolatok előfordulását csökkentik, vagy azokat helyettesítik. Miután a külvilág nem nyújt megfelelő kapaszkodót, az emberek pusztulása elkerülhetetlen, a világban biztonságot kereső, szorongó személy az állandónak tűnő tárgyakhoz ragaszkodik. Bálint Mihály karaktertanában az oknofil típus megjelenése is lehet, aki önnön megsemmisülését érzi az üres terekben, és akinek elsődleges a kapaszkodás, az érintés prioritása. Hogy személyek helyett élettelen tárgyakat jelenít meg, az a védekező mechanizmus tetten érése lehet: olyan kapcsolatot létesítek, amiben érzelmileg távol maradhatok, így a tárgy elpusztulása nem öl meg engem.

A kérdés második felében újból felhangzik a fő tétel egymás után kétszer is: „milyen lesz, milyen lesz”. Az esemény erős dinamizmust kap, szenvedélyes kép tárul elénk, amelyben az „emelkedő zuhanás, visszahullás” többirányú számos ellentétet sűrítő mozgása a lángoló fészekkel elegyedik. Az ellentétek, sűrítés, a forróság és a lágy szárnyalás szinte álomszerű hatást keltenek: ebben a közegben minden paradoxon egyszerre válhat „valóra”. A versben mégsem álomról van szó, a végítélet is megjelenhet hasonló formában, hiszen arról sem tudunk álomszerű fantáziaképnél pontosabb képet festeni. Másrészt „a fókusz lángoló közös fészke” azt az ősi tudattalan vágyát fejezi ki az embernek, hogy a tökéletes egységbe térjen vissza. Ezt a pszichoanalízis alapján tekinthetjük az anyaméhnek is, ahonnan az „én” született, de ha közös fészekről van szó, akkor ez az ősteremtés metaforája. A végtelen egyenes, az immár „nyílegyenes labirintus” ebben az értelemben mintha emberiségünk szülőcsatornájaként célt jelölt volna meg: a fókusz egy biztos találkozási, kezdet- és végpont.

A kérdésre végül töredékes választ ad a lírai én, és ez valójában nem a feltett kérdésre adott felelet. Továbbra sincs tisztában az esemény természetével, de talán nem is ez a lényeg, hanem a teljes bizonyosság a lélek halál utáni haladásának bekövetkezésében, ami immár nem a távoli jövő, hanem egy a jelenben folyamatosan zajló, mozgó, áramló tapasztalat. Egyszerre intenzív és súlyos („forró” és „tömött”), valamint lágy és súlytalan („szabadabb”, „röpülünk”). A „röpülünk” ige egyszerre aktív és mégis könnyű, ami a lélek sajátja, a mozgás igénye itt felszabadul és kifejeződik, az emberiséggel közösségbe kerülve mintha az áhított egészlegesség beteljesülne.

Képek forrása:

http://www.bkiado.hu/netre/Net_szimbolum/szimbolumszotar.htm#l

http://blog.tilos.hu/irodalmile2/pilinszky.jpg

Egyéb forrás:

Borbély Szilárd (2009): A kereszt kiürítése- Pilinszky apokrif teológiájáról, in Pannonhalmi Szemle, XVII/1.

Lengyel Balázs (1979): Közelképek- Válogatott tanulmányok, Szépirodalmi könyvkiadó, Budapest

Nemes Nagy Ágnes (1987): Látkép gesztenyefával, Magvető Kiadó, Budapest

Németh G. Béla (1985): Századutóról-századelőről, Irodalmi és művelődéstörténeti tanulmányok, Magvető Könyvkiadó, Budapest

Schein Gábor (1994): József Attila kései költészetének hatása Pilinszky János lírájában, in Műhely, 1994/4.