Emlékszem az első találkozásra, amikor az egyetem folyosóján épp a szóbeli után ácsorogtam, vártam, hogy visszahívjon a bizottság az értékelésre, hozzám fordult a szomszéd terem ajtajából kilépve: 
- Jó napot! Ide vár? (Fehér blúzt, sötét szoknyát viselt, tartásában volt valami elképesztő egyenesség, határozottság.)
- Jó napot! Nem, már csak az értékelésre megyek vissza.
- Akkor már végzett. Jó. – Mosolyodott el, majd az épp mögé lépő kollégája felé fordult.
A felvételi izgalmától még görcsben volt a gyomrom, csak fél füllel hallgattam beszélgetésüket.
… Megkérdeztem, hogy hogyan képzeli el az életét 10 év múlva, és elszomorít, hogy a jelentkezők többségének nincs jövőképe…
Majd pár hónap múlva az első előadást Ő tartotta, ’Bevezetés a pszichológiába’… De még milyen! Egy életre elkísér az ott belém vésődött érzés, a rövid idő alatt, szinte megvilágosodás jelleggel megértett miértek… Miért is egy segítő szakma válik hivatásommá? Mit is tehetek így másokért? Hogy a kiégés jelenségére, mely fogalom akkor számomra még újan csengett, mennyire fontos figyelni. Hogy a segítőnek is szüksége van segítségre, támaszra, és mindenekelőtt egy mélyreható önismeretre. Már ott, akkor, az első alkalommal tanított, nevelt a hivatásra.
Készültem hát a találkozásra, a beszélgetésre. Milyen is lesz Emőkével kamaszkoráról, fiatalságáról beszélni, mit is gondolhat az önszerveződő mozgalmakról, stb. Persze már ekkor sejtettem, hogy az egy óra elég lesz valamire, de igen szűkös keret is… folytatni lehetne sokáig…
Friss hozzászólások
12 perc 33 másodperc
18 hét 5 nap
19 hét 21 óra
22 hét 6 nap
23 hét 3 nap
25 hét 3 nap
27 hét 13 óra
27 hét 6 nap
27 hét 6 nap
29 hét 3 nap